A szüleim balesetét követően gyökeresen megváltozott az életünk. Az aktív életet élő édesapám korengedményes nyugdíjasként élt, édesanyám fejműtétje után pedig csak pár hónapra tudott visszatérni a munkájába, őt is nyugdíjazták. Felkészülni nem volt rá idő, a baleset gyakorlatilag mindent megváltoztatott.

Vidéki kisvárosban születtem, várva várt második gyermekként. Édesanyám felhőtlenül boldog volt, mikor kislánya született. Keresztanyám szülésznő volt, pólyában vitt végig a kórházon, hogy minden kollégának eldicsekedjen szépségemmel. Katolikus családban nőttem fel, de a vasárnapi templomba járás és az elsőáldozás inkább kötelező erővel hatott rám, mint tényleges hitként. Éltem a boldog gyermek- és kamaszkori éveimet, semmire nem volt gondom, a szüleim nagyon jó emberek voltak, panaszkodni igazán nem tudnék mire. Általános iskola után gimnázium következett, majd sikeres érettségi vizsgák, melynek utolsó napján állásajánlatot kaptam egy biztosítótársasághoz. Az eseménytelen hétköznapokat váratlan történés szakította meg.

Az első bejegyzés mindig nehéz. Sok minden miatt: mert valaminek az első lépése, mert a téma is fájdalmas és a megfogalmazásnak is jól kell sikerülnie, hogy mondandóm érthető legyen. Minden esetre igyekszem, megteszek minden tőlem telhetőt.

Ezerszer elképzeltem már ezt a blogot, hónapok óta tervezgetem. Talán hiányt is pótol kissé, ugyanis ilyen témában magyar nyelven kevés poszt születik. Valahogy mindig úgy láttam lelki szemeim előtt, amikor már működött, sok mindent tudott már a kedves olvasó erről a betegségről, az érintettekről, édesanyámról, rólam és az életünkről. Soha nem gondoltam arra, hogy miként fog az első pár poszt megszületni, talán ezért is tartottam tőle annyira, talán ezért húztam-halasztottam idáig az elsőt. Na, de akkor vágjunk bele!

.... csontsovány, ráncos, idős néni ül a kórházi vaságy közepén felhúzott lábakkal. Mereven bámul maga elé és kezeivel apró darabokat tépked ki a saját magáról leráncigált koszos nadrágpelenka közepéből. Már egy egész halom apró cafat veszi körül. Nővér, gondozónő sehol a környéken. 

Pillanatkép egy átlagos magyar szociális otthon hétköznapjaiból.

Engem pedig nem hagy nyugodni a gondolat: bármikor bárkit - engem is - elérhet a szörnyű kór ... az Alzheimer.

De mennyi idő telik el egy ilyen állapotig? Mennyi időm van nekem, de ami most fontosabb: az édesanyámnak.

Hát erről (is) szól ez a blog. 

Gyere, tarts velem!